Senki sem áltathatja magát: „Én a helyemen vagyok, mert semmi rosszat sem csinálok.” Igen, egy ásvány vagy egy növény így létezik, de az ember nem! Az emberi személynek, a férfinak és a nőnek nagyobb feladata van: létezik egy megteendő jó, mely elgondoltatott mindannyiunk számára.  Ferenc pp.

Az igazi veszély az életben  nem a kockáztatás, hanem a vegetálás, a  kényelmesség – ügyeskedések és kibúvók között. Isten szabadítson meg minket az árcsökkentett életmódtól, a féligazságokkal való megelégedéstől, a kisstílű élettől, mely az „aprópénz” körül forog. Szabadítson meg attól a gondolattól, hogy minden jól megy, ha nekem jól megy, a másik pedig segítsen magán, ahogy tud. Szabadítson meg attól, hogy igaznak higgyük magunkat, ha semmit sem teszünk, hogy szembeszálljunk az igazságtalansággal. Szabadítson meg attól, hogy jónak higgyük magunkat pusztán azért, mert nem teszünk semmi rosszat. Ferenc pp.

„Jó dolog nem tenni rosszat. De rossz dolog nem tenni a jót.”

Mert mi is a szegénység? Mi, polgári gyökerekkel rendelkező és relatív jólétben élő emberek  tán kissé romantikusan az irodalmi alkotásokból jól ismert tisztes szegénységre gondolunk. Milyen is valójában a mai, valódi szegénység?

Általában piszkos és rendezetlen, riasztó és jellegzetes „szegényszagú”. Sokszor hangoztatjuk, hogy a szegények maguk tehetnek sorsukról, és ezzel mintegy megmagyarázzuk részvétlenségünket. De próbáljuk csak beleélni magunkat az ő helyzetükbe, mindennapjaikba!

A piszok sokszor abból adódik, hogy a házban csak egy helyen, néha az udvaron van csap. De az is gyakori, hogy egyáltalán nincs: a szomszédból vödörrel, ballonnal hordják a vizet. A számunkra megszokott, csapból folyó hideg-meleg víz ritkaság, ahogyan az automata mosógépből kiszedett ruhák tisztaságát sem tapasztalhatják.
A kifűthetetlen házacskák rosszul szelelő kályháiból a füst csak úgy árad a lakásokba, ami szintén hozzájárul a kevésbé jó illatokhoz. Gondoljunk csak bele, nap mint nap aprítani kell a tűzifát, behordani a házba, ha nedves, szárítgatni, mielőtt egyáltalán meleget adna.
És a szegénység kitermeli a jövő szegénységét is, hiszen milyen esélye van egy mélyszegény gyereknek a kiemelkedésre? Akinek otthon se íróasztala, se széke: jó esetben az ágyán írja meg a házifeladatát a mennyezetről lelógó egy szál izzó fényénél. Akinek a szülei nem végezték el a 8. általánost, így aztán segíteni sem tudnak. Aki lehet, hogy genetikailag sem örökölt nagy tehetséget. De akit éppúgy szeretnek a szülei, mint mi a mieinket. A szülők sokszor inkább éheznek, csakhogy a gyermekeik jóllakhassanak.
Hibának rójuk fel nekik, hogy nem gondolnak a holnapra, nem tervezik a jövőt. De hogy is tervezhetnének, ha a mai nap túlélésére kell fordítani minden erejüket. Nincsenek  tartalékaik, és reményük sincs, hogy sorsuk jobbra fordulhat.  És akkor még nem is beszéltünk azokról, akik, mint a kullancs a beteg állatra, rájuk telepednek (uzsorások, egyes bankok), kihasználva kiszolgáltatottságukat.
Isten szemében azonban minden ember egyenlő, mindenkire úgy tekint, mint saját fiára, lányára. Minden gyermekben elrejti önmagát, és csak idővel tüntetjük el a rajtunk átvilágító fényét. Próbáljunk meg mi is Isten szemével látni!     Mógáné Aradi Csilla, kuratóriumi tag

A pénzisten logikája mindig vesztes. Nézzünk magunkba! A birtoklás mindig akarásra ösztönöz: van valamim, és azonnal egy másikat akarok, aztán még egyet, és mindig többet, vég nélkül. Minél többed van, annál többet akarsz: szégyenletes függőség. Mint a drog….. Aki viszont szeret, megtalálja önmagát, és felfedezi, mennyire jó segíteni, mennyire jó szolgálni; örömre lel bensőjében és mosolyra arcán…

A szegényektől való félelemre gyógyír, ha közel lépünk legalább egy szegényhez. Megismerjük a nevét, az arcát, a történetét, a születésnapját és azt, hogy mi a kedvenc étele. Lehet ez egy magányos idős, egy hajléktalan, egy menekült, egy szegény sorsú gyermek… Ferenc pp.

Borbély Szilárd: Már elment a Mesijás?

El­tör­tem egy tá­nyért. Anyám ked­venc tá­nyér­ját. Va­la­mi­kor egy kész­let ré­sze volt. Ap­ró vi­rág­min­ták fut­nak kör­be a szé­lén. Ez volt az utol­só da­rab. Anyám na­gyon óv­ja. Nem sza­bad hoz­zá­nyúl­ni. A kony­ha­szek­rény üve­ges ré­szé­ben tar­ja. Ki­vet­tem, mert ko­szos volt a töb­bi tá­nyér. Tej­be ap­rí­tok ke­nye­ret, mert anyám nem főz mos­ta­ná­ban. Zsí­ros ke­nye­ret szok­tam ken­ni. Meg­ke­nem, az­tán vas­ta­gon cu­kor­ral szó­rom be. Ha nincs ke­nyér, ak­kor csak cuk­rot eszem. Ka­na­la­zom és vi­zet iszok rá. Csil­la­pít­ja az éh­sé­get. Ha nincs ebéd, se va­cso­ra, ak­kor tej­be ap­rí­tunk ke­nye­ret a nő­vé­rem­mel. Ha anyám ész­re­ve­szi, el fog ver­ni. Nem baj. Az se fáj an­­nyi­ra, mint az, hogy sír és nem tu­dom meg­vi­gasz­tal­ni.
Le­tér­de­lek és imád­ko­zom. Ret­te­gek az el­tört tá­nyér mi­att, és azt ké­rem, hogy gyógy­ul­jon meg. Már fél éve csak néz ma­ga elé. Ami­ó­ta a Ki­csi el­ment. Az­óta nem be­szél. Csend­ben ülünk.
El­kép­ze­lem, hogy el­jön egy an­gyal és meg­áll az idő. Min­den moz­du­lat­lan­ná vá­lik. Tu­dom, hogy ez nem tör­tén­het meg. De jól­esik el­kép­zel­ni.
Azt is jól­esik el­kép­zel­ni, hogy ha­lott va­gyok. Vagy hogy meg­halt anyám. Mert ak­kor leg­alább vé­ge len­ne már. Ret­te­gek min­dig va­la­mi­től. De nem tu­dom, mi­től. Ko­cog a fo­gam. Ha be­csu­kom a sze­mem, lá­tom az an­gyalt, amint kön­­nye­dén le­lép a föld­re. Pu­cér tal­pa fi­no­man érin­ti a föl­det. A por­ban vé­kony le­nyo­mat ma­rad mö­göt­te, öt pi­ci pöt­­tyel. Az ötöt nem le­het osz­ta­ni. A Gróf­er­de­je fe­lő­li föld­út­ra eresz­ke­dik le, a Ci­gány­te­lep mel­lől in­dul a fa­lu fe­lé. Arankáék há­za mel­lett ha­lad épp. A nap­ra­for­gó­kó­rók­ból esz­ká­bált kör ala­kú vis­kó mel­lett. El­me­nő­ben ujj­hegy­ét vé­gig­húz­za a kuny­hó ol­da­lán. Itt-ott ki­hullt már a ta­pasz­tás, és szé­les re­pe­dé­sek nyíl­tak, ahol be le­het les­ni a ház­ba. Csak kö­zel kell ha­jol­ni ki­csit. Érin­té­sé­től olyan lesz, mint ami­kor el­ké­szült a ta­pasz­tás. A te­tő nád­dal van fed­ve.
Az an­gyal nem néz jobb­ra, ha­nem jön to­vább az ut­cán a fa­lu fe­lé. Fe­lénk. Fel a Ci­gány­so­ron a Rám­pa irá­nyá­ba. Lá­tom, ahogy kö­ze­le­dik a há­zunk­hoz. Már a Kotvászék há­zá­nál jár. Már túl­ju­tott a Liglerék há­zán. Lá­tom, hogy most ér­te el a mezs­gyén­ket. To­vább ha­lad. Meg­áll a kis­aj­tó előtt. Mint­ha el­gon­dol­kod­na.
Ek­kor min­dig meg­ije­dek. A szí­vem erő­sen do­bog. Nem tu­dom, hogy va­jon csak kép­ze­lem-e? A ke­ze már a ki­lin­csen.

Hogyan léphetünk ki saját megszokott világunkból, ahol a teljesítmény és az eredmény központi fogalmak? Ahonnan igyekszünk száműzni mindazt, ami tökéletlen. Ahova sikertörténeteink jelentik a belépőt. S aki sikertelen, attól mások elhatárolódnak…. Aki a vesztesek oldalára áll, a vesztesekkel együtt kudarcnak teszi ki magát. Aki szolidaritást vállal sikertelenekkel, maga is megtapasztalja a sikertelenséget. De nem azért áll oda, hogy elvesszen. Hanem azért, mert a szolidaritás, amit vállal, erőt ad a veszteseknek.     Mustó Péter SJ

Legyetek gyöngédek és együttérzők! Bárkivel találkoztok, legyen boldogabb utána, mint amilyen előtte volt. Legyetek Isten gyöngédségének élő tanúi. Mindenki láthassa a gyöngédséget: arcotokon, szemetekben, mosolyotokban, hangotok melegségében. Teréz anya

Ezért fordulhat ismét elő, hogy sokan azt mondják: mindenki önmaga felelős saját sorsának alakulásáért, az egyén hibája, ha nincs lakhatása, munkája, megélhetése. A „munkaalapú társadalom” építése azt is jelenti, hogy a közösségtől csak az kap segítséget, aki megérdemli; növekszik a szegények feletti társadalmi ellenőrzés, csökkennek a szociális juttatások. Ehhez párosul az ember mint abszolút érték leértékelődése, az „aki nem vitte semmire, annyit is ér” szemlélet erősödése. De mi van a gyermekekkel? Ők csak nem vonhatók felelősségre azért, mert egy nyomortelepre születtek?  Takács Imre, Magyar Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesületének elnöke

Az, ami ma hiányzik, amiben hiányt szenvedünk: a szeretet: nem az érzelmes szeretet, melyet a szappanoperákban láthatunk, hanem a konkrét, tettekben megnyilvánuló szeretet. Ferenc pp

A szeretet nem jutalom, hanem orvosság: nem annak kell belőle többet adni, aki megérdemli, hanem annak, aki rászorul.  Böjte Csaba ferences rendi szerzetes