Ildikó

Kidfiú egy kisciát tart a kezébenIldikó vagyok, 40 éves rokkantnyugdíjas. Egy vályogházban élek a 7 éves kisfiammal. Férjem több éve elhagyott bennünket. Amíg velünk élt, sem volt sokkal jobb. Elveszítette a munkáját, és aztán elkezdett inni. Agresszív lett, amikor ivott. Nem bírtam tovább, és három évvel ezelőtt elküldtem. Néha elviszi a kisfiamat, de rendszeres gyerektartást nem fizet.

A legnagyobb baj, hogy amíg együtt éltünk, az én nevemre kölcsönt vettünk fel, amit most nekem kell visszafizetnem. Anyámmal nem jó a kapcsolatunk. Engem a nagymamám nevelt, vele éltem ebben a házban. Én gondoztam, ápoltam haláláig. Anyám a kisfiam gondozásába besegít, sokszor vigyáz rá, de anyagilag nem támogat bennünket. Rendszeresen járok orvoshoz, kezelésekre. Kóros vashiányom van, ami miatt néha be kell feküdnöm kezelésre a kórházba. Van egy születési csont-rendellenesség az alsó lábszáramban, ami fáj, néha csak bicegve tudok menni. Pszichésen nagyon megviselt ez a küzdelem. Kilátástalannak érzem a helyzetemet. Ha a kisfiam nem lenne, azt hiszem, már rég feladtam volna. Néha nagyon fáradt vagyok.

A házam nagyon rossz állapotban volt. Nem is emlékszem, valaki felújította-e valaha. A nagymamám lassan húsz éve meghalt, azóta senki nem nyúlt hozzá. A tetőről több helyen hiányzott a cserép, beázott, középen pedig megroskadt a faszerkezet. Ha jött egy vihar éjszaka, nem tudtam aludni, mert attól féltem, ránk szakad. Az Alapítvány segítségével megcsináltattuk a tetőt: most már nem ázik be. Fürdőszobám nincs, az udvaron van egy csap. Télen több órát töltök a befagyott csap „kimelegítésével”, hogy legyen vizünk. A szobák falai szürkék, nem emlékszem, mikor volt utoljára meszelve. Most az a tervem, hogy ha az Alapítvány megveszi az anyagokat, akkor bevezettetem a vizet a házba, és aztán bemeszeltetem.