József vagyok. Délvidéken éltünk. Volt egy tanyám, földet műveltem, szépen éltünk. Aztán jött a háború. Engem bevittek katonának. Megtagadtam a tűzparancsot, és 20 év börtönre ítéltek. Akkor jöttünk át Magyarországra. A legidősebb lányom ma már egyetemista, ő ott maradt.
Nehéz volt nulláról elindulni, a semmiből újrakezdeni mindent. Egy kis bérelt vályogházban élünk öten: a feleségem, a nagyfiam, és a két kicsi, akik már Magyarországon születtek. Ráférne a felújítás, de azért lakható. Próbálunk gazdálkodni, de „sok a kártevő, főleg a kétlábú…”. A nagyfiamat felvették az egyetemre, a kisebbek általános iskolások. Munkám nincs, közmunkát végzek az önkormányzatnál. Feleségemnek sincs semmi végzettsége. Neki reménye sincs, hogy bárhol elhelyezkedjen. Nemrég közúti balesetben elütötték. Az útpadkán állt, amikor egy gyorsan hajtó autó elsodorta. Azonnal kórházba vitték, ki kellett venni a lépét, s bordatörései voltak. Azóta nehezen bírja a munkát: előtte 44 kg volt, most lefogyott 40 kilóra. Ráadásul kijött a Rendőrségtől egy végzés, hogy a feleségem a szabálysértő, mert a magatartásával balesetet okozott. Meg is bírságolták. Nagyon igazságtalannak éreztük az ítéletet.
Az álmom egy biogazdaság. A mezőgazdasághoz jól értek: melyik kártevő ellen mivel lehet védekezni. Nem bolti drága permetszereket veszek, hanem magam keverem természetes anyagokból. Most az egész kertet kézzel ástam föl. Más így, jobb mintha gép ásná. Meg pénzbe se kerül. Amennyit bírtam, annyit ástam egy nap. Aztán másnap folytattam. Idén kibérlem a szomszéd kertjét is. Ha az Alapítvány segít, és kapok vetőmagot, akkor tudok ott is termelni. Ha valaki anyagilag is segítene, biztosan gyorsabban meg tudnám valósítani az álmomat! Így csak lassan haladunk. De csináljuk, ahogyan tudjuk…