A Mélyben és Reményben Alapítvány Kaposváron és környékén mélyszegénységben élő családokat támogat személyközpontú, folyamatos kapcsolattartáson alapuló szociális és mentális segítségnyújtással. Alapítója és kuratóriumának tagjai elkötelezett keresztények. A támogatott családokért, az alapítvány munkájáért egy kis csoport rendszeresen imádkozik.

A most megválasztott Ferenc pápa, még Bergoglio bíborosként, a konklávét megelőző bíborosi ülés során beszédében a következőket mondta: „…az evangelizáció apostoli buzgóságot igényel, vagyis ki kell lépni önmagunkból és elindulni a peremvidékek felé, nemcsak földrajzi értelemben, hanem a létezés peremvidékei felé, a bűn, a fájdalom, az igazságtalanság, a tudatlanság, a vallási közömbösség, mindenféle nyomorúság felé.”

Ezt a fajta evangelizációt próbáljuk végezni több mint két éve a Mélyben és Reményben Alapítvány munkatársaiként, önkénteseiként, imaszolgálatosaiként.

Milyen fajta evangelizáció ez?

Elsősorban kilépést jelent, ahogyan Ferenc pápa is megfogalmazta: kilépést önmagunkból, a megszokott környezetünkből, kilépést a barátaink, ismerőseink közül, a vallásos fogalmaink, nézeteink biztonságából, kilépést az előítéleteink, a másságtól való félelmeink mögül. És aztán elindulást: elindulást ahhoz, aki szegény, aki szükséget szenved, aki furcsa ruhákban jár, aki otthon ül, mert nincs munkája, aki télen negyed, ötöd vagy nyolcadmagával lakik a ház egyetlen fűthető helyiségben, akinek sötétebb a bőre, aki nagyon egyszerűen gondolkodik és így is fejezi ki magát, aki abortuszra megy, mert a már megszületett gyermekei is nélkülöznek, akinek a házát nedves, havas időben autóval nem lehet megközelíteni…

Mit jelent ez konkrétan?

Első lépésként odafigyelést és tiszteletet. Mert ezek az emberek nem csak a szűkös anyagiaktól vagy képzettségük, ismereteik hiányosságaitól szenvednek. Sokkal inkább attól, hogy senkit nem érdekel a sorsuk, a nélkülözéseik, senkit nem érdekel, mit élnek át a tétlen napokon, amikor nincs pénz, és mindenhol visszautasítják munkára ajánlkozásukat, amikor nem tudnak ennivalót venni, vagy nem tudják bevinni a közeli városba orvosi vizsgálatra a gyermekeiket. Ők azok, akik a feleslegesek. Akiknek a léte problémát jelent fogyasztói társadalmunknak: érthetetlenek a szokásaik, a gyermekeik nem jó-illatú gyerekszobába nőttek fel, másként szocializálódtak, így az iskolai követelményeket nem tudják teljesíteni, szegényes a szókincsük, helytelenül táplálkoznak, nem járnak el a kötelező orvosi vizsgálatokra, a felnőttek közül pedig sokan alkalmatlanok a rendszeres munkavégzésre egészségi állapotuk, képzetlenségük, és egyéb tényezők miatt. A társadalom többsége nem áll szóba ezekkel az emberekkel. Megveti őket.

Ha leülünk a konyhájukba, vagy az ágy szélére, megkérdezzük őket, és odafigyelünk arra, amit mondani akarnak, akkor létrejöhet a TALÁLKOZÁS. Elindulhat a kapcsolat, melynek során titok, hogy bennük mi zajlik. De mi megérintődünk. Megszületik a szívünkben az együttérzés, néha még az együttszenvedés ajándéka is. És ami a legfontosabb: megszülethet bennünk a szeretet. Az a szeretet, amit Szent Pál a Szeretethimnuszában olyan gyönyörűen megfogalmaz: a türelmes, a jóságos, az alázatos, a tapintatos, a rosszat fel nem rovó, a másik javát kereső szeretet. És miután jó néhány hónapja, vagy esetleg néhány éve már találkozunk és beszélgetünk, akkor egyszer egy olyan helyzet teremtődik, hogy azt mondjuk: „Mit szólna, ha imádkoznánk magáért, a problémájáért?” Itt, most, együtt…. Vagy megemlítjük az egyik támogatottunknak, hogy van egy imacsoport, akik imádkoznak érte. És akkor elpárásodik a szeme, és azt mondja: „De jó, hogy ekkora hitük van…” És elindul egy beszélgetés. És ez a beszélgetés hiteles, hiszen már régóta ismerjük egymást, olyan szavakat használunk, amit megért a másik, és amin keresztül a Szentlélek meg tudja érinteni a másikat.

Ezeket a helyzeteket hitem szerint a Szentlélek hozza létre, rendezi meg. Nekünk „csak” jelen kell lenni, hitelesen, figyelmesen, szeretettel. Mert ha mi keresztények nem vagyunk ott, ki fog beszélni NEKIK akkor és ott Istenről? Ki fog beszélni a mindenkit szerető, mindenkinek megbocsátó, és mindenkit elfogadó Istenről? Ha mi, keresztények nem ÉLJÜK BELE A SZERETETET a nélkülözők, a megvetettek hiányokkal és bűnökkel teli világába, akkor hogyan és kitől tapasztalhatják meg?

A nyári napközis táborban egyik alkalommal felolvastuk Lucado: Értékes vagy! című elbeszélését. Aztán elkezdtünk beszélgetni a gyerekekkel, és feltettem a kérdést: kinek a véleménye fontos számodra? Anyáé, apáé, nagymamáé, nagynénié… jöttek sorba a válaszok. És egy enyhén értelmi fogyatékos nyolc éves kisfiú azt mondta: az Istené… Aztán kint az udvaron frizbiztünk, – mindenki mielőtt eldobta mondott egy nevet, kinek szánja a dobást – és ő azt mondta: „Isteeeeen!” és függőlegesen feldobta a színes műanyag karikát, és az szállt-szállt fel a kék magasba…
Bárcsak minél többen elindulnánk a „létezés peremvidékei felé”! Mert sokan vannak ott, „akik éhezik és szomjazzák az Igazságot”. Az igazságot, hogy Isten őket is szereti, őket sem ítéli el, és az ő hitükre is vágyakozik. Csak mi, keresztények mondhatjuk ezt el nekik.

Mohayné Farkas Ibolya (Mélyben és Reményben Alapítvány kuratóriumának elnöke)

Megjelent: Szent Imre Hiradó (Kaposvári Szent Imre plébánia lapja), Kaposvár, 2013. június.